“Jajj, hogy nézhetsz ki ilyen szerencsétlenül, ne legyél már ennyire buta. Ha már csúnya vagy, eszed legalább legyen. (4 év körüli) Te se álltál sorban, mikor az észt osztották…Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? Te tehetsz róla, csakis a te hibád, magadnak csináltad drága gyermekem, ne nézz rám, nem segítek, oldd meg (2 év körüli) … Istenem, de hülye vagy… jajjj, hát nem érted a viccet, csak viccelek ! – buksisimi”
“Olyan bénácska ez a gyerek, még mindig csak kúszik…(8hó körüli) Értelmiségi család vagyunk, de ebből a gyerekből nem lesz semmi (3 éves) A kislányom az az igazi rossz gyerek, bezzeg a tesója egy angyal, mindent megtesz, amit kérünk… Okos gyerek, megtanulta, h jobb, ha csendben marad…” – csak hogy párat említsek, amiken megakadt a fülem a hetekben a tömegközlekedesen, játszótéren, itt-ott amott… igen, jegyzeteltem…és ez átlag szülők szájából… Mennyi mintát is hozunk. Észrevétlenül toljuk a sajátjainkra, amit mi hallottunk otthon. 😪
A gyerekek, amit mi a szüleik (később pedagógusok) üzenünk nekik, elhiszik. Mi vagyunk a bázis, az alap, a tükör, az “istenek”. Teljesen komolyan. Ha a szülő gyakran mondja, h buta vagyok, hogy béna, h nem lesz belőlem soha semmi, ha állandóan megalázza, a gyermek ebben a képben nő fel. Elhiszi magáról. Ténylegesen elhiszi, ami pedig befolyással lesz a jövőjére. Arra, hogyan tanul, választ, mer/akar-e tovabbtanulni, munkátvállalni, párt választani, vagy h milyen szülőjévé is válik a saját gyermekének, hogyan beszél, hogyan áll hozzá.
Persze a fenti példák ellenkező oldala is ártalmas lehet. Ha tökéletesnek, hibátlannak állítjuk be, tévedhetetlennek, és mindent megkap, nincsenek határok, minden engedett, az is torz, veszélyes személyiséget képes alakítani.
A gyerekek a maguk nemében úgy vannak jól, ahogy vannak, és néha hibáznak, vagy segítségre van szükségük. És ez is rendben van. Ezeket lehet feléjük kommunikálni. Megfér egy mondatban, h “jajj, elestél, gyere felsegítelek, látom elfáradtál.” Ahelyett, h “na, nem megmondtam, h elesel, mert olyan egy ügyetlen vagy.” Megfér, h “Kértelek, h NE pacsálj ki, mert nem szeretnék vizes lenni, most mérges vagyok rád, mert kipacsáltál. Ettől még szeretlek.”
Az iranymutatasunkra van szükségük. Reális képre. Ők a mindeneink, a szemünk fényei, akikre lehet mérgesnek lenni, lehet elfáradni, lehet imádni, puszilgatni, dícsérni, de maradjunk a realitás talaján. Ha nekünk fájt gyerekként, h butának, vagy lassúnak, gyengének nevezték, nekik is. Ha gyakran önostorozunk, hülyézzük, bénazzuk le magunkat, az nekünk se és a gyermekünknek sem tesz jót. Mert felfedezésre vár számukra a nagy világ. Próbálkoznak, keresnek, figyelnek, figyelemre, szeretetre szomjaznak. Mi vagyunk az alapok, a minták. Ne bántsuk se magunkat, se őket. 🙏❤️
Előző bejegyzés 
Szólj hozzá